The real me

Ott sétáltam azokon a sötét utcákon.

Sötét volt, mégis számomra oly kedves.

Arra gondoltam, keserves perceimen vajon hányan osztoznak látatlanul?

Bíztattam magamban azokat az embereket akik velem sírnak valahol a nagy távolságból.

Üres terek, hatalmas üres terek, ahol pár lámpa pislákolt a messziségből.

Egyedül maradtam.

Sétáltam.

Arra várván, hogy majd jön valaki. Hogy ki, arról fogalmam sem volt.

Valak, aki odalép, összegyűjt belőlem minden fájdalmat és keserűséget, összegyűri s a szemétbe hajítja.

Hazugságban élek. Hazugságban élünk. Mindannyian.

Miért hisszük azt, ha haladunk előre az idő vonalán, akkor majd jobb lesz? Soha nem múló sanyarú tapasztalatokkal leszünk gazdagabbak, melyeket soha nem múló fájdalommal cipelünk a hátunkon, amíg világ a világ.

Sétálok.

Legszívesebben az egész életem végigsétálnám így, ebben a megtört állapotban, azon gondolkodva, vajon hol rontottam el.  Nemhinném, hogy olyan rossz ember lennék, hogy ezt érdemeljem.

Egy olyan nőnek érzem magam, akiből kiveszett minden bűbáj, minden pozitív kisugárzás.

Nem maradt semmim.

Elvesztettem mindent, amit valaha magaménak tudtam.

Már csak én maradtam.

Egyes egyedül állok, magamba foglalva azt a sok ént, akik üvöltenek a szakadék felé robogó vonaton.

Nem maradt semmi. Minden csupán illúzió.

Becsapom az embereket, becsapom önmagam.Talán ez a legtragikusabb felismerés, amely valaha is bevillant elmém kanyargós útvesztőin

Egyszerűen nem érdekel semmi, csak az, hogy ami maradtam, ez a kis végtelen tartományú űr, melyeknek a belső pillérei már omladozni látszanak, ez ne essen össze. 

Itt már nincs semmi keresnivalóm.

Minden amim van, az én magam és a fájó emlékeim, amik állandó jelleggel a képembe vágják, durván és mértéktelenül, hogy gyermeki naívsággal bízom állandóan, hogy jön egy képzeletbeli herceg és majd megment. 

Persze...

Nincs herceg.

Senki sem fog megmenteni. Senkinek nem fontos a sorsod, egy fikarcnyit sem. Nincsen mesebelijótündér, aki a szolga lelkem királylánnyá változtatja, felszárítja könnyeim és azt mondja, nincs semmi ezen a világon, amitől félnem kellene.

De igenis van. Félek.

Mindentől félek.

De hogy mitől, azt nemtudom.

A herceg s jótündér jóvoltának hiányában nekem kell megmentenem magam, egy olyan gödörből, amelynek tán sosincs alja.

És én csak zuhanok... Zuhanok... Félek...

Egyszerűen kikészít.

Megőrjít.

Sírok egy olyan miatt, mely egykor idegbajossá tett, s most amiatt sírok, mert nem kaphatom meg.

Bolond egy teremtés az ember maga. Ha szenvedünk, belehalunk, ha pedig megszűnik a zavaró tényező, rájövünk, hogy mégsem volt zavaró. Sőt. Egyenesen hiányzik. 

Mazochisták vagyunk.

De miért?

Ha az ember eléri a célját miért nem tud örülni neki?

Talán annyit küzdött ellene, hogy a tudatalattija megkedvelte a problémát, s mint valami könnyű drog, a lélek drogja lett.

Itt ülök a sötétben.

És csak vagyok.

Belül minden olyan...

Üres.

Tudom.

Most megfizetek minden egyes mocsokságomért, amelyet valaha elkövettem.

Meg akarok halni.

Most.

Egyszerűen képtelen vagyok normális életet élni.

Nem nem nem és nem.

Nem megy.

Nem.

Nem.

A hazugságra épített élettel annyi a probléma, hogyha rájössz, hogy valótlan, abban a pillanatban összeomlik az egész.

Álmokból és naivságból építettem magamnak várat, ami az évek során szépen felépült, ám egy másodperc alatt összeomlott.

Összeomlottam.

Siránkoztam a múltamon szüntelen, miközben nem vettem észre azt a kincset, aminek ragyogása mindig mutatta a helyes utat. Mindig ott volt, amikor mélyponton voltam, zsebkendőd nyújtott, amikor keservesen sírtam.

És én mégsem becsültem meg.

Kergettem a valótlan álmokat, hittem egy olyan tündérmesében amelynek már régesrég vége volt.

Az ember nem igazán díjazza, ha szereplője egy filmnek, átéli, de lemarad a végéről.

Új reményekkel, új fejezettel folytatom az életem, és eközben is mosolygok, mert minden egyes leütött betű után megnyugvásra találok.

Lehetséges, hogy soha nem leszek ismét halálosan szerelmes, de ezt a 3 évet lezártam, egy olyan ember karjaiban aki mellett biztonságban érzem magam.

Ő az én kincsem.

Tisztában vagyok azzal, hogy soha többet nem leszünk együtt ismét, de ezzel nincs semmi baj, az élet útja másfelé vezérelt.

Különben nem tartanék most itt, ahol vagyok, és erre végtelenül büszke vagyok.

Szummázva a dolgokat, nem szerelmes, hanem boldog akarok lenni.

És elértem ezt a célt, boldog vagyok :) 

Érdekes.

A tegnapi nap fantasztikusan indult.

Azthittem már teljesen felül tudtam kerekedni magamon, és megértem azt, hogy fordult életem kockája.

Tegnap beszélgettem egy pszichológussal és elszörnyedt azon, amin keresztül megyek.

Egyszerűen ledöbbentette az, hogy egy 30 éves embernél több élettapasztalattal rendelkezem. Erre azt mondta, hogy nincs semmi gond ezzel, olyan szinten, hogy a huszonéveseknél magasabb értelmi szinttel rendelkezem. De kell ez nekem?

Túl sok minden zsúfolódik egyszerre.

Egyszer egy fiú aztmondta nekem, hogy azért lett belém szerelmes, mert hihetetlenül pozitív kisugárzásom van. Talán igaz.

Vagy talán már ez sem. 

De ha valaha volt is, már azt is elvesztettem.

Bennem van egy rossz érzés évek óta, amit igyekszek elnyomni, mert megérteni, megfogalmazni nemtudom. Hiába akarnak segíteni, ha nem tudom kimondani, mert nemtudom mi az.

Rámtelepszik.

Van egy felhő, ami eltakarja a napot.

A nap néha kisüt, akkor elhiszi, hogy mindig sütni fog, de újból esőfelhők jönnek és bekövetkezik ismét a sötétség...

Sosem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom, de ennyi, végeztem az eddigi életemmel, kiírtok magamból mindent ami fáj és mindent ami jó volt.

Elindult a tavaszi nagytakarítás.

Tisztában vagyok azzal, és nem áltatom magam azzal a naívsággal, hogy egyedül erős vagyok.

Holnap első dolgom lesz, hogy időpontot kérek a pszihológustól, mert ez már nem állapot.

Leszámolok az összes bennem lakozó embertől, és addig elengedem magam.

Kieresztem a kezemből a gyeplőt, a lovak hadd fussanak szerte, nem akarom, hogy olyan úton vigyenek a kereszteződésben, ahol később nagyon csúnyán megüthetem magam.

Ennyi volt, nem akarok így élni.

Évek óta egy kreált én vagyok, mert az igazit senki nem szeretné.

Mosolygok, mert különben összeroppanok.

Mosolygok, mert ennek így kell lennie.

Nevetek, mert kinevetem saját magam.

De egyedül a hatalmas világűrben, akármekkora a végtelenség, mindig szembetalálkozok önmagammal.

Minden nap egy elegáns küzdelem.

Kiöltözök az életnek, mert megtisztelem azzal, hogy kiöltözzek.

Megtisztelem az embereket azzal, hogy végighallgatom őket, hogy segítek nekik, ha már magamnak nem tudok, és megint csak mosolygok, mert ez erőt ad nekik, és talán nekem is.

"A" többiek pedig oda meg vissza vannak, hogy honnan jön ez a harmónia, ezaz erő, ez a mérhetetlen boldogág, hogy midnig képes vagyok mosolyogni, ha közben üvölteni tudnám a világba, hogy én nem ezt érdemlem.

Az emberek felkelnek, megmossák arcuk a bűn vízében, fogat mosnak és mindig ottvan egy fontos, kiüríthetetlen kellék,a mi nélkül nem tudnak elindulni:

Felakasszák az a fülükre azt a vigyort, ami végigsegíti őket az összes szenvedésen.

Természetesnek vesszük a mosolyt, a jókedvet, így mindenki elhiheti a másikról, hogy mennyire tökéletes az életük.

Miközben ha este hazaérnek, lekasszák a műmosolyt és fáj.

Fáj, hogy maguktól nem megy, fáj, hogy az egyedüllét előhozza mindazt, ami mellett nap, mint nap elsuhanunk, fáj a tudat, hogy miért nem vettük észre.

Így megy ez, nap, mint nap.

Végeztem a mai nappal.

Hazamegyek, mert hálát adok annak, hogy mindig van egy biztos hely, ahol álomra hajthatom fejem.

Levetem az álarcom, leveszem a ruháim, amikot oly gondoskodással válogatok össze minden egyes reggel, hogy megmutathassam azt, ami igazából belül nincs meg.

Lemosom arcomról a festéket, amit minden reggel azért teszek magamra, hogy elfedjem azt, aki valójában vagyok, majd belenézek a tükörbe.

Már nem látom a hétköznapokban oly vidám lányt, már nem látom az örömöt, már talán magamat sem.

Öt-hat, vagy talán még ennél is több embert látok, mert aki a fürdőszobában áll, ez az ember volt az, aki a hétköznapi csatákban szépen, lassan meghasadt önmagában.

Furcsa úgy élni, hogy egy embert kell mutass, de közben 100 ember üvölti benned, hogy ne! ne! rosszul csinálod.

De akkor mi a jó? Mit nevezünk jónak?

Nem tudok már a tükörbe nézni, mert az ott látott tömeg egy emberként gyűlöl engem.

Túl sokat mosolyogtam már.

Elég volt.

Hosszú idő után ismét szárnyallnak gondolataim.

Amikor az ember ledől egy szép, hűvös délután, azon elmélkedve, mi lenne ha...

Mi lenne...

Ha megszöknénk ebből a világból, fittyet hányva mindenre ami állandó és nevetve kúszna körénk az újdonság varázsa?

Egy örök nyár, ami soha nem ér véget.

Ha az embert megcsapja a másság szele, többé nem akar normális életet élni.

Írtózom a megszokásoktól.

Minden reggel felkelni, ugyanaz a rutin, ugyanazt a kávét inni.

Minden nap egy menetrend, aminek a járataira túl drágán megfizetünk az életünkkel.

Fekszem az ágyon.

Az órát nézem.

A másodpercek a számlapon észvesztő gyorsasággal futnak.

És én csak fekszem.

Az idő múlik.

Értékes másodperceim, perceim, óráim vesznek kárba.

Mint valami szörnyű, halálos visszaszámlálás.

Mi lenne, ha a mai nap más lenne, mint a többi?

Ez, ami a célom, mely a fényt mutatja, s az élet útján vezérel.

Így naturálisan megmondva nyitóként:

a carpe diem életérzés egy faszság.

csak újabb galibákat szül, igaz én mindig megúsztam, de lehetett volna egész másképp is, lehetnék most egész máshol.

De aki a Carpe diemre rááll, nem bír tőle elszakadni.

Olyan simogató a léleknek, mint a drog.

Hinni azt, hogy bármit megtehetsz, korlátok nélkül, bármikor, és nem lesz következménye, nincs felelősség.

Vagy ha igen, úgyis kimagyarázod.

Vagy elfutsz.

Milyen gyerekes felfogás ez?

Szabadnak születtem, nem hülyének.

egy ideje nem írtam semmit, bocsánat.

de annyi minden történt, hogy felfogni is nehéz.

hirtelen berobbant minden az életembe.

Olyan dolgok történtek és olyan dolgokat megtettem, amikről a legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen lesz.

No meg az újabb fekete foltok.

Egy kicsit beleőrültem, egy kicsit belehaltam.

Mindemellett borzalmasan meggondolatlan vagyok, ez néha előny, többször inkább hátrány.

Saját mottóm:

Megélni, átélni.

Mindig, minden pillanatot.

De bárhogy is döntök, később mindig beigazolódik:

Jól döntöttem.

Mosódnak a határok.

Távolodnak, s közelednek a falak.

Túlságosan elérhetetlen a cél.

Elküldenék mindenkit, miközben tudom, hogy szükségem van rájuk.

Úgy érzem kezdek megbomlani.

Néha azt tapasztalom, olyan tökéletesen tisztán érzékelem a dolgokat, mint még soha életemben.

Miközben téveszmék és önámítások sorozatába zuhanok.

Tisztán látni csukott szemmel?

Biztos, hogy csukva van?

Ha nyitva van miért nem látom?

Miért nem azt látom?

Miért csinálod ezt velem?

Miért értékelem túl amit nem kéne?

És még megannyi kérdés cikázik fáradhatatlanul elmémben, lelkiismeretfurdalásokkal, érzelmi kitörésekkel tarkítva.

Nem bírom.

Megbolondulok.

Megbolondulok.

Megbolondulok...

Vagy tán már meg is történt...