The real me

Így naturálisan megmondva nyitóként:

a carpe diem életérzés egy faszság.

csak újabb galibákat szül, igaz én mindig megúsztam, de lehetett volna egész másképp is, lehetnék most egész máshol.

De aki a Carpe diemre rááll, nem bír tőle elszakadni.

Olyan simogató a léleknek, mint a drog.

Hinni azt, hogy bármit megtehetsz, korlátok nélkül, bármikor, és nem lesz következménye, nincs felelősség.

Vagy ha igen, úgyis kimagyarázod.

Vagy elfutsz.

Milyen gyerekes felfogás ez?

Szabadnak születtem, nem hülyének.

egy ideje nem írtam semmit, bocsánat.

de annyi minden történt, hogy felfogni is nehéz.

hirtelen berobbant minden az életembe.

Olyan dolgok történtek és olyan dolgokat megtettem, amikről a legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen lesz.

No meg az újabb fekete foltok.

Egy kicsit beleőrültem, egy kicsit belehaltam.

Mindemellett borzalmasan meggondolatlan vagyok, ez néha előny, többször inkább hátrány.

Saját mottóm:

Megélni, átélni.

Mindig, minden pillanatot.

De bárhogy is döntök, később mindig beigazolódik:

Jól döntöttem.

Mosódnak a határok.

Távolodnak, s közelednek a falak.

Túlságosan elérhetetlen a cél.

Elküldenék mindenkit, miközben tudom, hogy szükségem van rájuk.

Úgy érzem kezdek megbomlani.

Néha azt tapasztalom, olyan tökéletesen tisztán érzékelem a dolgokat, mint még soha életemben.

Miközben téveszmék és önámítások sorozatába zuhanok.

Tisztán látni csukott szemmel?

Biztos, hogy csukva van?

Ha nyitva van miért nem látom?

Miért nem azt látom?

Miért csinálod ezt velem?

Miért értékelem túl amit nem kéne?

És még megannyi kérdés cikázik fáradhatatlanul elmémben, lelkiismeretfurdalásokkal, érzelmi kitörésekkel tarkítva.

Nem bírom.

Megbolondulok.

Megbolondulok.

Megbolondulok...

Vagy tán már meg is történt...

Nehogy azthigyje bárki is, hog rámtört a depresszió, hogy a halálon elmélkedek.

Csupán arról van szó, hogy beszélgetésekben és  a magamban folytatott dialógusokban mostanában eléggé főszerepet játszik a téma.

Egyik nap éjfél tájt feküdtünk az ágyon a koleszban.

Szobatársam megkérdezte:

Edina, te félsz a haláltól?

itt elhallgattam. elgondolkodtam pár percig. majd egy félig ismert mondással feleltem:

Nem a haláltól félek. Hanem a meg nem élt élettől.

Legyen szó bármilyen időpontról.

Mert sosem tudhatom, mikor következik be a nekem szánt vég.

Úgy akarok élni, és úgy gondolom, hiszem, remélem, hogy úgy élek, ha bármelyik pillanatban lét és halál között szenvedeknék ,és leperegne előttem az életem filmje, legyen tartalmas és változatos.

Nem csak létezni.

ÉLNI!

Sokan az állandó szórakozást tartják Életnek.

Igazából időpocsékolás.

Nem mondom, hogy nem kell kiengedni a fáradt gőzt, de ne essünk túlzásokba.

Csak ennek élni gáz.

Tenni a jövőért.

Barátokkal s a családdal karöltve.

Boldogság?

Igen.

Egyszer valaki azt mondta:

én vagyok a mindene, szeret, imád, és mindig velem akar lenni, amíg csak lehet, az élet engedi.

a "nagy bumm" után 2 hónappal is bizonygatta, hogy nélkülem nem találja a helyét.

mondtam, hogy én sem.

mégsem történt SEMMI.

a kijelentést követő 2. hónapban rátalált valakire, akivel hónapok óta együtt vannak.

akit szeret... (?)

ezekután ez a valaki egy társfüggő SENKI lett a szememben, akinek jó voltam egy évig arra, hogy bizonyítson magának, hogy nem unalmas ember, akit lehet esetleg szeretni.

soha többé nem akarom látni.

soha.

igaznak hittem, de ezis csak hazugság volt.

talán ez életem legnagyobb csalódása, így utólag is.

ezért próbálom végleg, örökre kitörölni a fejemből, hogy nyoma se maradjon.

egy szemcsényi se.

a kérdés már csak az, hogy hogyan bízzak ezekután bárkiben is?

kemény dió.

Éreztél már olyat hogy ennél roszabb már nem jöhet?

Hogy elérted a gödör legmélyét ahol már biztos h nem eshetsz lejebb?

Bizonyára mindenki átélte a hullámvölgy legtetejét, s legalját.

Énis úgy gondoltam, hogy ennél borzalmasabb már nem lehet.

De úgy tűnik a gödörnek még volt egy lentebbi sötétebb zuga amit nem vettem észre és most oda be lettem rugdosva.

Cserbenhagytak, otthagytak, lemondtak, lecseréltek, kikosaraztak, érdektelen.

Mindez egyetlen hét leforgása alatt.

Túl sok. 

Úgy érzem, hogy amin mostanában keresztülmegyek, ezeket a lórugásokat nem érdemeltem meg.

Mert persze az ember elgondolkodik.

Miért?

De nem értem.

Nem értem miért van az, hogy az életem, amit mások ilyesminek hívnak, egy hatalmas nagy ...?

Miért van az, hogy sorra csalódnom kell mindenkiben?

Hogy mindenki csak kihasznál, felszínes, és mindez ilyen hirtelen szakadt ide?

Egyetlen ember maradt csak, aki mindig itt volt mellettem és neki ezúton is csak köszönhetek mindent.

De így élni...

Valahogy nem.

Nem megy. 

Élje valaki más helyettem az életemet, mert nekem ez nem megy.

Szeressen valakit, mert az se megy.

Semmi sem megy.

Akit úgy érzem tudnék, az vagy fél, vagy le se szar, vagy lusta, hogy bármit is tegyen.

Vagy énis csak találgathatok, ha már más nem jutott.

Ezt az egészet nem érzem sajátoménak, sőt, fényévnyi távokra vagyok attól, amit fél évvel ezelőtt hittem, hogy majd lesz.

Egy szánalom.

Van kiút?

Biztosan.

De jelenleg annyira megütöttem magam a nagy zuhanástól, hogy nincs erőm kimászni.

Mindigis kíváncsisággal töltött el a régi idők nosztalgiája.

Kiskoromban szájtátva hallgattam nagyszüleim élménybeszámolóját a régi időkről, háborús időszakokról, és úgy egészében az akkori világról.

Akkor, amikor én még nem voltam, és talán még édesanyám sem, vagy ő is nagyon kicsi volt vagy épp annyi idős, mint én.

Lassan 20 évesen, szinte egyidőben születve a rendszerváltással a saját bőrömön tapasztalhattam, ahogy felcseperedtem, úgy változott körülöttem a világ is.

Most ezt a feladatot kapva, már célzott konkrét kérdésekkel készültem a nagyszülők felé.

Mosolyogva idézték fel a régi szép időket, hogy milyen nehézkesen jutottak, vagy épp nemis sikerült televíziót vagy telefont szerezni, és milyen nagy becsben tartották az akkor hatalmas kincsnek számított Trabantjukat, ami rengeteg évig jó szolgálatot tett a család számára.

És még leírhatnék milliónyi dolgot, ami az akkori ember számára a mindent jelentette, de a mostaniak számára valószínűleg jelentéktelen semmiség lenne.

A nép élete nyugodtabb mederben folyt, nem kellett aggódniuk munkájuk miatt, mivel biztosak lehettek abban, hogy állásuk nyugdíjas korukig lesz, ami békésen telhetett, és hamarabb kezdődhetett, mint mostanság.

A példálózásokból és a régi történetekből én arra következtetnék, hogy sokkal nagyobb közbiztonság volt, mint most.

Az emberek fegyelmezetten viselkedtek.

Azért, mert féltek,

de úgy gondolom, ez jótékony hatással lehetett mindenkire, a „játékszabályokat” betartották, az engedetlenséget kellően megfékezték.

Boldogok voltak, igaz nem volt hetedhétországra szóló villájuk, számítógépük, mobiltelefonuk, vagy épp csúcsminőségű Cabriójuk.

Ezt csak a filmekben láthatták.

Nem aggódtak a külsőségek miatt, és nem voltak érdekeltek a felfelé törtetés miatt.

Elfogadták magukat, az életüket, és elsősorban megbecsülték, amit birtokolhattak és a munkájukat.

Nagyobb szerepet kapott a család, összetartottak, akik nem egy fedél alatt éltek, gyakran meglátogatták és megvendégelték ismerőseiket, hozzátartozóikat.

Az egész utca ismerte egymást, és mindenki tudott mindent mindenkiről, és ebből kifolyólag mindenki ismert mindenkit.

Jó látni, hogy az idősekben a mai napig megvan az emberek felé a nyitottság.

Ők ezt szokták meg, nem pedig a mostani rohanó életmódot amikor maximum csak odaköszönünk a szomszédnak, és ebből tudjuk, hogy még él.

Szerintem sokkal boldogabb életük lehetett a régi időkben élőknek, mert akkor még nem engedték (vagy nem annyira) betörni a médiát.

Ami mostmár az utóbbi időkben fenekestül felforgatta az emberek életét, elhitették velük, hogy csak akkor lehetnek boldogok, ha új autót, házat, ruhát, műszaki cikket vesznek, mert ők sokkal jobban tudják, hogy nekünk mi a jó.

A nép pedig egy emberként veszi fel a hiteleket, vásárol és vásárol, majd törleszt és törleszt.

És hogy legyen miből, „természetesen” halálra dolgozza magát.

Hogy megadhassa mindezt a család minden tagjának, hogy ők megkaphassák azt, amit ő ilyen korban nem.

Úgy gondolom, mindez felesleges giccs, aminek csillogása beárnyékolja az emberek mindennapjait és szépen, lassan leül mindenkire az elégedetlenség boldogtalansága.

Balogh Tanárúrnak címzett első levelem sosem ért célba.

Elkéstem ismét, végérvényesen.

Már nincs az élők sorában. 

Ezúton is szeretnék tőle bocsánatot kérni, hogy nem vettem részt az órai munkában, nem adtam le egyetlen beadandót sem.

Trehányságomnak köszönhetően sosem fogom megtudni filozofálgatásait írásaimról.

Így hát megosztom itt.

Hátha.

És tényleg.

Sajnálom.

Igazán.

Nyugodjék békében. 

milyen naív ez a világ...

vagy csak én.

azt hisszük, hinni akarjuk, hogy pótolhatatlanok vagyunk.

hogy csak mi vagyunk, voltunk, leszünk.

elhitetik, hogy ez mindigis így lesz.

vagy talán csak az egónk táplálja mindezt belénk a leginkább.

a szomorú felismerés nem az, hogy egy nap véget ér számunkra az élet.

mert ez egyértelmű.

a legbrutálisabb érzés az a másodperc töredéke, amikor arra a felismerésre döbbenünk rá:

könnyebben vagyunk pótolhatóak, mint azt valaha is hittük volna.